Olyan országban születtem, amelynek 93 ezer négyzetkilométer volt a területe. Tanultunk Trianonról. Tudtuk, hogy Magyarország volt nagyobb is. Tudtuk, de elképzelni nehéz volt. A „Nagy Magyarország” eszméje a Horthy-rendszerhez kötődött, s mint ilyen nem tudott az új korban megkapaszkodni. Diáktársaim egy-egy átmulatott este után az éjszakába kiáltották: „Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!” De valljuk be őszintén, a székely himnusz eléneklése inkább fiatalos csíny volt, mintsem politikai hitvallás.
A gimnázium harmadik osztálya után Horváth Antal tanár úr elvitt bennünket Erdélybe. Furcsa volt, külföldön vagyunk, Romániában, de magyarul beszélnek. Az erdélyi falu, ahol megállt a buszunk, szegényebb volt, mint a mi falvaink. Egy idős parasztember igazított bennünket útba. Nem volt mivel megköszönnünk, úgyhogy neki adtuk az Egri csillagokat, ami éppen nálunk volt. A bácsi elsírta magát. Akkor éreztem először, hogy a falu főterén ugyan román zászló lobog, de ez a föld magyar.
Trianon problémájával a rendszerváltás előtti utolsó években találkoztam élesben. Kádár János távozása után a kormányzó MSZMP vezetésében két erő uralkodott el. A globalisták, a világpolgárok, akik hittek abban, hogy elég levenni a vörös csillagot a parlament kupolájáról, s az új rend, a kapitalizmus minden gondunkat egy csapásra megoldja. Náluk messze hangosabbak voltak a nacionalisták, akik ugyanúgy szabadulni akartak a munkások és parasztok országától, csak éppen a nemzetre hivatkozva. Ők ketten ölték meg az egykori pártot.
Fotó: Arold Péter. Az írás a képek után folytatódik
Most itt vagyunk, Trianon századik évfordulójánál. Ma már lehet emlékezni a nemzeti tragédiára, és azt gondolom, hogy kell is. Trianonban földjeinket, honfitársainkat vették el, kiszolgáltatott országgá tettek bennünket.
Mondom, bennünket, magyarokat. De a nemzeti tragédia fájdalma ne tévesszen meg bennünket! A milliárdos is magyar, a dolgozó ember is magyar, mégsem közös a sorsunk. Nem egyformán éltük meg az EU-hoz való csatlakozást. És bármit is mondjon a hivatalos média, nem egyformán éljük meg a koronavírust sem.
Sok minden változott harminc év alatt, de a világpolgár és a nemzeti szemlélet ma is itt van velünk. Mi lenne jobb? Egy nagy európai államban élni, ahol nem az a lényeg, hogy magyar, német vagy éppenséggel afgán vagy, hanem az, hogy te szabad vagy, te mindent megtehetsz, és nem kell törődnöd azzal, hogy mi lesz a másikkal. Vagy ellenkezőleg, mindenki járja a saját útját, legyünk erős magyarok, erős németek, s erre építsük az új Európát.
Úgy tűnik, hogy e két út között kell választanunk. De a két út egy felé vezet. A világpolgár is, a nemzeti is olyan világot képzel el, ahol a pénz az úr. A globalizmus és a nacionalizmus két út a kapitalizmus megmentéséhez. Ők küzdenek egymás ellen, harcolnak a hatalomért, de leginkább küzdenek ellenünk, a dolgozó emberek milliói ellen.
A koronavírus sok ember szemét felnyitotta. Nem lehet jó az a rendszer, ahol az egészségügy pár nap alatt összeomlik. Sokan kezdenek el gondolkodni. Miért úszták meg könnyebben a kelet-európai országok? Azért, mert az ő kórházi rendszerük valaha az emberek szolgálatára épült ki, és nem azért, hogy profitot termeljen a tőkének. Azért, mert minden pusztító változás ellenére az orvosok és ápolók mentalitása más, mint a nyugatiaké. Azért, mert Európa keleti részében három évtizede még szocializmus volt.
Globalizmus vagy nacionalizmus? Világpolgárság vagy nemzeti út? Nem szabad e kettő között választanunk. A globalizmus elnyomja a dolgozó embert, a bankok rabszolgájává teszi. De úgy, hogy közben ígéretekkel lebeszéli arról, hogy harcoljon a tőke ellen. Minek is harcolni, ha van európai érdekegyeztetés? Minek sztrájkolni, ha lesz közös európai minimálbér?
A nacionalizmus a nemzeti érzéseinkre apellál, a nemzeti öntudatunkra és büszkeségünkre. Ne törődj azzal, hogy szegény vagy gazdag vagy, magyar vagy! Értelmetlen béremelésért, jobb munkakörülményekért harcba szállni! Arról nem is beszélve, hogy eszedbe ne jusson a szocializmus! Ha gazdagodhat a gazdag magyar, majd neked is több jut!
Mi oldja meg Trianont? Megélhetjük-e valaha, hogy visszaálljon az 1920 előtti világ? Nem tudjuk. De nem lenne igaz azt mondani, hogy nem lehetséges. A tőkésországok egymás elleni küzdelme gyökeres változásokat idézhet elő a világban. A háborúk, ne adj isten, hogy legyen, sok mindenre módot adnak. De a magyar politika háború nélkül is dönthet úgy, hogy a keleti nyitást nem kisegítő eszköznek tekinti, hanem a főcsapás irányának, és Oroszországot, Kínát, az Eurázsiai Uniót választja fő szövetségesének. Trianon megváltoztatásához nyugaton biztosan nem talál partnereket.
Trianon nem a népek akarata volt. A háborúban győztes tőkéscsoportok erőltették rá akaratukat a vesztes tőkéscsoportokra. Területet, vagyont vettek el, piacokat osztottak újra. Tették ezt a népek és nemzetek nevében. De a népek és nemzetek nem nyertesei, hanem elszenvedői voltak Trianonnak.
Képzeljünk el egy világot, ahol nem a pénz a döntő! Ahol nem az a lényeg, hogy egyik vagy másik tőkéscsoport profitot szerezzen, hanem az, hogy az emberek kielégítsék szükségleteiket. Ahol a nemzet nem más nemzetek rovására fejlődik, hanem a közös boldogulásért. Ahol a „bőség kosarából mindenki egyaránt vehet”, ahol anyanyelvétől függetlenül mindenki azonos jogokkal rendelkezik. A gordiuszi csomót az új közösségi társadalom vághatja át. Az új közösségi társadalom útján Trianon nem lesz több mint figyelmeztető tanulság az emberiség tőkés időszakából.
Thürmer Gyula
Hozzászólások
[Fancy_Facebook_Comments]
